A rendőrséget inkább hagyjuk...

Másnap kivettem pár nap szabadságot, hogy végre legyen időm nyugodtan átgondolni, hogy mi is történt idáig, esetleg elmenni a rendőrségre. Utóbbit lehet, hogy előbb kellett volna meglépni, de eléggé megijedtem, amikor Hang kapcsolatba lépett velem. Egyáltalán nem vagyok hozzászokva az efféle izgalmakhoz, eddig az átlagos alsó-középosztálybeli fehér férfi életét éltem. Eljártam dolgozni, néha sörözni a haverokkal. Ennyi. Tervezgettem, hogy veszek egy macskát. Erre jön egy ilyen…

Bár ha azt teszem, amit A Hang mondott, akkor végül is mi történhet? Igaz, utólag elég nehéz értelmeznem, mit is kéne nekem tennem, nem bírtam annyira figyelni az idegesség miatt. Azt sem tudom, hogy megkapja-e egyáltalán ezeket a maileket. Mindegy. Küldöm, abból baj nem lehet.

Szóval bementem a rendőrségre. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit mondjak nekik, vagy egyáltalán hogyan kezdjem az egészet. Odaléptem az első rendőrhöz, aki szembejött és közöltem vele, hogy feljelentést szeretnék tenni. Mondta, hogy ez nem így megy és elirányított a megfelelő helyre. Egy szobában találtam magam, ahol egy roppant ellenszenves nő mért végig egyből, amint beléptem.

„Miért akar feljelentést tenni?” – kérdezte. Erre nem is voltam igazán felkészülve: ha elkezdek itt Hangokról, meg Lexusokról hadoválni, még a végén engem zárnak be.
„Öhm, izé… Betörtek hozzám” – mondtam nem túl meggyőzően.
„Mikor? Voltak kint a kollégák?” – kérdezte. Shit! Már majdnem egy hónapja! Előbb is jöhettem volna…
„Hátöö… A napokban?” – válaszoltam.
„Ez most kérdés? – kérdezte, én meg egyre kellemetlenebbül érzetem magam és közben arra gondoltam, hogy jobb lett volna otthon maradnom.
„Nem, csak elbizonytalanodtam. Szóval tegnapelőtt történt, igen. Azért nem szóltam előbb, mert nem tűnt el semmi, sőt inkább gyarapodtam egy cetlivel meg egy táblával, amin az áll, hogy elkaptak. Ráadásul fel is hívtak egy ismeretlen számról, kétszer is” – mondtam.
„Most akkor történt bűncselekmény, vagy nem?” – és úgy nézett rám, mint akit legszívesebben agyonlőne.
„Na ez az! Igazából nem. De – és közelebb hajoltam az asztalához– úgy érzem, hogy figyelnek engem.”
„Na tudod kivel szórakozz te félkegyelmű! Mi itt nem érünk rá hülyékkel foglalkozni!” – förmedt rám. Ekkor jobbnak láttam, ha inkább távozok. Motyogtam valamilyen bocsánatkérés félét és már ott sem voltam.

Esélytelen az egész. A rendőrséggel nem megyek semmire. Teljesen hülyének érzem magam és igazából jogosan. Mégis mire számítottam? Majd kávéval és sütivel kínálnak, miközben már hozzák A Hangot bilincsben? Más módszerekre lenne szükség… Miközben a rendőrnővel szenvedtem, beugrott, hogy egy rég nem látott cimborám  magánnyomozóként dolgozik mostanában, ráadásul D.C.-ben. Vele kell majd beszélnem.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.