Párbeszéd a szabadságról

Tele volt a fejem mindenféle gondolattal, zúgott mint a méhkas. Gondoltam fölmegyek Juanhoz, hogy kicsit reseteljem az agyamat. Ehhez képest egy olyan beszélgetést sikerült folytatnunk, amire nem is számítottam.

Egyik levelemben már említettem a szabadság fogalmának problémáját, és pont ez került szóba valahogy Juannál is, két jóféle mexikói cigi között. Az alábbiakban próbálom minél hűebben visszaadni a köztünk lezajlott párbeszédet.


- Szóval mostanában egyre gyakrabban érzem úgy, hogy igencsak sántít ez a „land of the free” dolog.

- Valóban?

- Nem érzem azt a fene nagy szabadságot.

- Nem értem miért mondod ezt.

- Állítólag átnevelő táborok vannak az országban.

- Láttad őket?

- Nem, csak olvastam róluk.

- Aha, tehát azt gondolod, hogy azért nincsen szabadság, mert ilyesmiről olvastál. Nem gondolod, hogyha olyan nagy elnyomás lenne itt, akkor nem olvashatnál ilyesmiről?

- Igazad van, de akkor mégis kinek állna érdekében ilyesmiket írni?

- Nem tudom, mostanában túl sokat olvasol. Amúgy meg én nem érzem azt, hogy ne lenne szabadság ebben az országban. Ahonnan én jöttem, ott sokkal kevesebb a lehetőség, közbiztonság gyakorlatilag nem létezik. Említettem már miért jöttem ide?

- Nem.

- Egy bandaháború során gyakorlatilag kivégezték a családomat. Senki nem maradt életben csak én. Nem maradt más lehetőségem, minthogy ide jöjjek. Azonban nem olyan egyszerű a te országodba bejutni.

- Látod? Ha valódi szabadság lenne, akkor mindenki oda menne, ahová akar.

- Szerintem így is mindenki oda megy, ahová akar. Én itt akartam élni és most itt vagyok. Ráadásul papírok nélkül. Megoldottam.

- Na jó, de bármikor kitoloncolhatnak. Folyamatosan vigyáznod kell, nehogy igazoltassanak. Meg munkát is nehezebben találsz, nem? Tehát mégis korlátozva vagy.

- Na igen, vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani.

- Tehát mégsem vagy szabad.

- Akkor magyarázd már meg mit értesz szabadság alatt te ábrándos jenki! Itt nem kell attól rettegnem, hogy valamelyik bandának az útjában vagyok. Itt élni hagynak és ez még akkor is igaz, ha néha meg kell húznom magam.

- Sosem gondolkoztam el azon, hogy mi is a szabadság. Talán az, ha teljesen korlátok nélkül élhetsz, semmiféle kötöttség nem létezik az életedben, gyakorlatilag azt csinálsz, amit akarsz.

 - Haha! Agyadra ment a sok olvasás barátom! Ilyen nincsen. Létezésed formájából fakadóan ez nem lehetséges. Alapvetően az érzelmeid, érzéseid rabja vagy, nem? Csakhogy egy nagyon hülye példával éljek: ülsz egy mezőn, és éppen nagyon szabadnak érzed magad. Szép az idő, semmi nem sürget, egyszerűen csak ott vagy és létezel. Aztán egyszer csak megéhezel. Hiába próbálsz nem törődni vele, a szervezeted egyre jobban követeli magának a táplálékot és a végén már semmi másra nem tudsz gondolni, csakhogy kaját szerezz valahonnan. Ilyenformán szabadság sem létezik, hiszen mindig valamiféle kényszer szüli a cselekedeted, mintsem a szabad akarat. Persze dönthetsz úgy, hogy nem eszel. De miért tennél ilyet? Hiszen akkor meghalsz.

- Ilyen elvont szinten még nem gondoltam bele, de azt hiszem értem, hogy mire szeretnél kilyukadni. Másképp közelítem meg a kérdést: Mennyire szabad ebben a társadalomban az egyén, aki egész életében azért dolgozik, hogy mások lefölözzék a munkájának gyümölcsét valamilyen formában? Fizeted az adódat, fizeted a kocsidat, a lakásodat, a vizet, fűtést, hogy aztán a megmaradt pénzedből meg olyan dolgokért fizess, amire igazából semmi szükséged, csak a reklámok hitetik el veled, hogy egy iPhone-nal boldogabb lesz az életed.

- Értem. De hát bármikor dönthetsz úgy, hogy ezt te nem csinálod tovább, nem? Kiállhatsz a sorból, legyél csöves és akkor nem kell a számlákkal bajlódnod.

- Ez azért elég radikális lépés lenne. Egyszerűen csak azt érzem, hogy a rendszer amiben élünk kezd egy groteszk, szürreális valamivé torzulni, amiben mi csak vak kis hangyaként, kérdés nélkül tesszük azt, amire programoztak minket. Ha pedig nem a programozás szerint cselekszel, mehetsz az átnevelő táborba.

- Egy olyanba, amit még soha nem láttál.

- Attól még létezhet.


Nagyjából erről szólt a beszélgetésünk. Természetesen azt még véletlenül sem említettem meg, hogy ezt majd leírom neked. Azt sem, hogy lehetetlennek érzem, hogy szabad legyek amióta elkezdtük ezt a hülye játékot. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy befejezem ezt az egészet és keresek valami eldugott helyet ahol biztos nem találsz rám.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.