Könnyek helyett

Megölték őt olyanok, akik nem ismerték. Szerettem azt a lányt.

Még fel sem foghattam igazán, hogy mi történik velem, de máris elengedtek a rendőrök. Pedig az elsőszámú és talán az egyetlen gyanúsított én voltam. ÉN!!! ÉN!!!  Kérdeztem miért teszik, azt válaszolták, nem tudják, de a parancs az parancs.

Valakik szintén parancsból törhették rá az ajtót és húzták meg a ravaszt. Egészen biztosan, hiszen minden véres volt. A szoba falai. A bútorok. És Ő…a felismerhetetlen húscafat, aki már az életem volt. A padlón ültem és magamhoz szorítottam a testét. Fájdalom, könnyek és a vér szaga. Majd végtelen düh. Olyan ellen, akit nem ismerek. Még.

Hibát hibára halmoztam. Kezdtem azzal, hogy felelőtlenül, minden komolyabb tájékozódást nélkülözve, elfogadtam a felkérésüket, a kis játékocskájukra.

Hibáztam, hiszen Budapesten megismertem és megszerettem a lányt.

Hibáztam, mert elhívtam magammal és Ő jött, örömmel.  Oda, ahol eljátszhattam egy szánalmas „titkos ügynököt”, igazi célok nélkül.

De nincs több hiba.

Újra kezdem a játékot. Jobban.

Ha megtalálom a szobát, mindenkit megölök ott.

Vagy nem is tudom…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.