Egy elveszett, riadt, "pici ember" álma
Mi az Isten történt velem?! És hol vagyok? Vagy inkább az a kérdés, hol nem vagyok? Mert az biztos, hogy nem Tündi lakásán.
Amíg nem vettem tudomást az neonfényről - ami a szegény emberek otthonának fénye. Én már csak tudom. Brazília! Én így szeretlek? -, egészen kényelmesen heverhettem a puha ágynak tetsző, koszos kövezeten.
Furcsa álmomból riadtam fel. Ha egyáltalán felriadtam.
Álmomban anyám állt előttem. Harmincöt évesen, hosszú, sártól összeragadt barna hajjal, az állandó rohanástól végtelenül fáradtnak tűnt arccal és amúgy halottan. Mondott valamit, miközben kedvesen mosolygott és letörölte az éppen világgá induló könnyeimet az arcomról.
A körülöttünk egyre terjeszkedő sötétségből ekkor egy alak lépett a fényre, hosszú ballonkabátjához remekül illő ósdi kalapjában, majd az öngyújtójával - amellyel lassan, teátrálisan meggyújtotta a cigarettáját - egy hanyag dobómozdulattal lángba borította anyámat.
Amikor felébredtem, (felébredtem?) könnyes volt az arcom, tehát sírtam. Ám ő, miközben elevenen, néma sikolyokkal égett, azt az altatót dúdolta nekem, amire egészen apró gyerekként esténként mellébújva, békés álomba szenderedtem.
Végül pernyéjét egy hűvös szellő sodorta arrébb a végtelen sötétségbe, az alak pedig gúnyosan mosolygott rám, majd lábaim elé dobta az az érmét, amit amúgy a valóságban, a „balesetet” szenvedett, halott anyám pénztárcájából vett el.
Mikor felvettem, egy vörös-lilás függönyökkel feldíszített, tömény füstölőszagtól terhes levegőjű szobába csöppentem, minden átvezető nélkül. Előttem egy trónus volt, amin egy páva állt, széttárt, gyönyörű farktollaival: mellette két gyönyörű, meztelen nő állt - az egyikük azt hiszem Tündi volt -, akik pár pillanat múlva vad, leszbikus táncba kezdtek előttem.
Emlékszem, tudtam, hogy képes vagyok repülni, de valami megakadályozott ebben, hiába is próbálkoztam. Ekkor egy mély, dörgedelmes hangot hallottam: „borulj le Istened előtt és imádd őt!” Egy vakító, aranyszínű jel rajzolódott ki előttem a semmiből, mielőtt felébredtem.
Jó ideig azt hittem, hogy még álmodom. De már eltelt több mint három óra, így biztosan tudom, ébren vagyok. De hol?
Valamilyen hatalmas, gyárépület lehet. Törött ablakain keresztül a hűvös, éjszakai szél fütyül, egy csillag sincs az égen. Én egy fehér-zöld kövezetű „teremben” tértem magamhoz, melynek falait már szinte teljesen lebontották - valakik -, ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy valaha ez egy mosdó volt.
Három kijárat lenne ebből az irgalmatlanul hatalmas hodályból, ám egyik sem nyílik: ugyanis be vannak zárva. Hiába döngettem őket, nem nyíltak. Az ablakokon sem tudtam kimászni, nem találtam semmit, amire rá tudtam volna állni. Amúgy is, vagy öt méter magasan vannak.
Még jó, hogy itt van ez a laptop. "Az irritáló neonfény". Kedvesek voltak, legalább nem vagyok egészen vak. Eszerint 23.57 van ebben a pillanatban és Budapesten vagyok. Lehet hogy így van, de ebben nem vagyok biztos. Már csak azért sem, mert mikor körbejártam a laptop fényénél az épületet, cirill betűs feliratokat láttam a falakon. Meg aztán nagyon szomjas is vagyok de sehol egy csap. Nem tudom mikor, de egyszer talán itt is megvirrad, majd kitalálok valamit. De nem lenne egyszerűbb, ha eljönnének értem és hazavinnének?
Már az aknakeresőt is megcsináltam egyszer közepes fokozaton, de ráuntam. Megírtam ezt, majd elküldöm, ha lesz netem. Mert az itt nincs. Az aksi hamarosan lemerül, alig fél óra van hátra. Gyorsan végignézem a gépet ismét, hátha találok valamilyen instrukciót.
Nem is emlékszem, mi volt az utolsó emlékem, még Budapestről. Azt hiszem, lefeküdtem aludni.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
