Válaszok kérdések nélkül

Li, kínai üzlettársam Amerikába készül. Azon töröm a fejem, hogy mondjak-e neki valamit… egyáltalán bármit arról, ami az elmúlt hetekben történt velem? Van-e értelme? Komolyan félek attól, hogy azt fogja hinni, megőrültem (néha én is úgy érzem), úgyhogy inkább befogom a számat. Valakinek jó lenne beszélni erről az egészről, mert ez a levelezgetés nem igazán könnyíti meg a dolgomat.

Komolyan eljátszottunk a gondolattal, hogy szerencsét próbálunk az ’Államokban. Amióta a szekerünk egyre nehezebben döcög (pedig a kilencvenes években igencsak jól ment) mindent nagyon meg kell fontolnunk. Eszemben nem volt külföldre menni, de egyre jobban úgy érzem, hogy kénytelen leszek, legalábbis átmenetileg.

Lehet, hogy semmit nem fogok tudni elérni az ügyben, de elkezdtem nyomozni az „eltűnt” ismerősöm után. Megnehezíti a dolgomat, hogy évek óta nem tartjuk rendszeresen a kapcsolatot, mindössze néhány telefonbeszélgetés és e-mail – ennyi volt a kommunikációnk 2003 óta. Akkor még egy svájci többségi tulajdonú banknál dolgozott jogászként, aztán váltott… emlékszem, hogy eléggé titokzatoskodott arról, hogy mi is az új munkahelye, csak annyit árult el, hogy igencsak jó hasznát veszi a jogi tanulmányainak. Napok óta rendszeresen próbálom hívni, két telefonszáma is megvan, de zéró reakció… Több e-mail is elröppent már, szintén válasz nélkül. Gyanús és riasztó ez. Nem vagyok képes másra gondolni, mint arra, hogy összefüggés van a dolgok között…

Ha eljátszogatok a gondolattal, és összerakok valamit abból, amit eddig tapasztaltam… akkor még ijesztőbb kép tárul elém. Adva van egy szűk csoport, akiknek a kezében az átlagemberek számára elképzelhetetlen vagyon és hatalom összpontosul. Adva van egy hely, ahol a világ sorsa eldől. Adva van egy magyar (vagy csak magyarul megtévesztően jól tudó?) ember, aki nem csak tud erről, de immár bizonyítottan maga is élet és halál ura. Adva van egy utolsó senki, aki valamiért mégis kiválasztott lett, és olyan terepen kell helyt állnia (vagy csak túlélni?) amibe talán a kémfilmek szuperügynökeinek is beletörne, de legalábbis belecsorbulna a bicskája.

Egy nagy kérdés felé terelődik ilyenkor minden gondolatom, amikor erőt veszek magamon, és eljátszadozom ezekkel a dolgokkal… Mit „tud” ez az ország, ez az alig tízmilló – egyre szegényebb, egyre elkeseredettebb – ember, ez a történelmen átrugdosott, sokat szenvedett, kopott kis ország? Miért vagyunk ennyire jelentősek, ennyire jelentéktelennek álcázva?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.