A felejtés ára

„A rendszer utcai kameráit többfajta érzékelővel szerelnék fel, hogy a hangon és a mozgáson kívül például a testhőmérséklet változásait is regisztrálják. Az adatokat számítógépes program elemezné kutatók által megírt viselkedés-algoritmusok alapján.[…] Az egyik ellenzéki képviselő "nagy Orwell-i megfigyelőrendszernek" nevezte a megoldást, amely az állampolgárok széles körű megfigyelését szolgálná.”

Már egy ideje itt vagyok és a minap azon kaptam magam, hogy nehezemre esik felidézni a közelmúltamat. Ahogy épp végeztem a munkámmal, az egyik edzőteremből előporoszkáló csapat mellém szegődött – még egy üdítővel is megkínáltak. A frissítőmet kortyolgatva aztán elbeszélgettünk egymással. Feltűnt, hogy elég szegények és annak ellenére, amit a sportszövetség kínál nekik mégis meglehetősen motiváltak. A jó kedélyű társaság persze viszont is érdeklődött, ki vagyok, hogyan keveredtem ide és mihez kezdek eztán. No, éppen ezen a ponton lettem meglőve, mivel hirtelen csak a középső kérdésre tudtam a választ. Viszont ezúttal nem az ismeretlenségbe burkolódzó kétes jövendőm, hanem éppen tulajdon közelmúltam felidézése nem ment elsőre.

Később, már szertárotthonomba visszaérve azon töprengtem, vajon miért okozott nehézséget Kairó felidézése. Hiszen annyira természetes volt ott. Hiszen annyira áhítottam odajutni. Hiszen annyira meghökkentő és összetéveszthetetlen volt mindaz, ami később Kairó utcáin elém tárult. Mégis: kis híján sikerült a feledésbe merülniük. Mit gondol, a természetünk vagy a biológiánk tehet a rövidtávú memóriánk csőlátásáról? Ne adj Isten egyik sem? Igen, Ön talán épp ezt válaszolná.

Egynémely állatfaj bámulatos emlékezetről tett tanúbizonyságot a laboratóriumainkban, még egészen kicsinyek is. Sőt a közelmúltban bebizonyosodott, hogy még a növények is bírnak rövidtávú memóriával. Gondolom a teremtés koronájaként, nekünk embereknek lehet a legerősebb ez a képességünk. Mégis felejtünk. Bármit megismételhetünk, lejegyezhetünk vagy kiszámolhatunk – legalábbis ezt gondoljuk. Mégis felejtünk. Akkor pedig nem kellene, hogy jobban vágjon az eszünk?

Nem hát, mégpedig azért nem, mert képesek lettünk önnön emlékezetünk rongálására. Ezért felejtünk. Önnek bizonyára ez nem újdonság, de azt hiszem ez a rombolás is a tervük része lehetett.  Ez annyit tesz, hogy agymosottak lennénk? Koránt sem! Csupán színvakok – már ami az emlékezőtehetségünket illeti. Azért felejtünk, mert ha sok és színes emléket hordunk magunkban, akkor Önök is könnyebben a horizontunkra kerülhetnének. Azért felejtünk, mert jól megtanítottak rá.

Eleinte jól emlékezetünkbe véssük, hogy a szüleink félistenek és az otthonunk feltétlen menedéket nyújt. Ezt viszont könnyen elfelejtjük, mikor ésszel és akarattal ruház fel minket a kamaszkor és jól az emlékezetünkbe véssük, hogy széles a nagyvilág és a barátság szent. Aztán ezt is könnyedén elfelejtjük, mikor tapasztalattal és egzisztenciával terhel bennünket a felnőttkor, amikor is jól az emlékezetünkbe véssük, hogy az élet rövid és a lehetőségek végesek. Persze mindezt ugyanolyan könnyedén elfelejtjük, mikorra csalódások és betegségek sorával ostromol minket az időskor és mi még idejében jól az emlékezetünkbe véssük, hogy a küzdelem örök és gyermekeink a legdrágábbak. No, persze létezik kivétel, de legtöbbünk egész élete során különféle indokok mentén, akár egymással teljesen ellentétes emlékekre támaszkodva alkot elképzeléseket önmagáról és a világról.

Viszont, ha ez így van, akkor egyetlen alkalommal sem mondhatjuk el magunkról, hogy objektív, vagy akárcsak valós meggyőződések mentén tartunk meg bármit is ilyennek vagy olyannak a fejünkben. Ez életre szóló bizonytalanságot és tapasztalataink alaptalanságát sugallja számomra és bizonyára Önök ebben találják meg a számításukat.

No, és hogy mi a vég nélküli felejtés közvetlen oka? Nagyjából ezt nevezhetjük rutinnak. A mindennapok ismétlődő vonásai, melyek – a hírek, a filmek és a plakátok kavalkádjában – könnyen elmélyítik a készségünket olyan dolgok alapos megjegyzésére, amelyekre jóformán semmi szükségünk nincs. És éppen ez ad teret a jóval fontosabb tapasztalatok zsigerből történő elfelejtésére. A legjobb tervek attól a legjobbak, hogy szinte maguktól működnek. Az emlékezőtehetségünk is automatizált, de mégsem lehet olyan precíz, mint a világ legnagyobb elméi. Ezek a gépek.

Az eheti hírem is ehhez kapcsolódik és Ön már biztosan azt is sejti, hogy miért. A mai gépszemek többet és élesebben látnak, szó sincs kapacitás szűkéből eredő színvakságról. A mai gépagyak bárkinél gyorsabban számítanak és reagálnak, képbe sem kerül a korukból, vagy a lényükből levezethető korlátoltság, vagy a megoldás hiánya. És ha létezik az a világ, amiben ők mindenre emlékeznek, mi pedig bármit elfeledünk, akkor már csak az marad a kérdés, hogy kinél van a távkapcsoló.

Már sejtem, hogy az Önök keze ügyében majd azt is megtalálhatom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.