Becsületérem

„Az ilyen esetekért sokan azonnal az erőszakos filmeket és videojátékokat hibáztatják. Ma is komoly szakmai viták folynak arról, hogy a tévében látott erőszak valóban direkt hatást gyakorol-e a gyermek magatartására. A gyermeket az őt körülvevő környezetből érkező viselkedésminták befolyásolják, hiszen minden embernél fontos szerepet tölt be a társadalmi példák követése. Az agresszív videojátékok mellett az otthon látott rossz viselkedésminták is ugyanolyan károsak lehetnek. A véres filmekre, videojátékokra döntően az amúgy is érzelmileg bajban lévő gyerekek reagálnak erőszakkal, a kiegyensúlyozott, elég érzelmi megerősítéssel bíró gyerekeket sokkal kevésbé fenyegetik ezek az élmények, és kevésbé is érdeklődnek irántuk.”

Ezen a héten vendégségben voltam. Itt tartózkodásom óta első ízben. Emlékszik még az atléta srácokra a sporttelepről? Az utóbbi időben gyakran összetalálkoztunk és kicsit jobban megismertem őket. Ez csupán azért lehetséges, mivel rendszerint ugyanabban az időben vagyunk a nagy, fedett tornaterem előtti udvaron. Nekik az edzés, nekem a munka ér pont ott véget hetente háromszor. Szóval, legutóbbi találkozásunkkor meginvitáltak vacsorázni az albérletükbe. Tudtam, hogy egyetlen kisebb lakásban hatan élnek, akik közül kettőt még nem is ismertem korábbról – tehát kissé bajban voltam a gondolattal, hogy mit is vigyek nekik, hogy ne menjek üres kézzel. Itt jusson eszembe megköszönni Önnek, az anyagi segítséget! Egy ideig azt hittem, hogy a tervének nem része forrásokkal és eszközökkel is ellátni engem a célja eléréséért - ezúttal is sikerült megcáfolnia. Tényleg nem küldött sokat, de legalább a létbizonytalanság érzése lassan kezd ismét idegennek hatni.

A srácoknál a gyanított zsúfoltságot bőven túlszárnyaló rendetlenség és egykori kollégiumomat idéző bűz volt. No, persze a körbejáratott erős rum, amit a fiúk még némi sörrel is kipótoltak megtette a hatását, így a hangulat gyorsan oldódott - még egy kis hasist is szívtunk új barátságunk megkoronázásaként. Az este második felében viszont egy másik drog került előtérbe, amit PS2-nek hívunk. A gépen futtatható játékok egész gyűjteménye került elő a polcokon nyüzsgő lim-lomok kavalkádjából. Mikor az ő korukban voltam, már akkor sem kötöttek le a hasonló videojátékok, emiatt nem vagyok túl járatos az ilyesmiben. Most volt alkalmam hiányos ismereteim pótlására, hiszen az egyetlen konzolon, egymást váltva kora hajnalig osztottuk a pofonokat, kanyarokat és persze a jó öreg halált is.

Ez utóbbi, egy roppant valósághű második világháborús akciójáték ihlette az eheti levelemet. Ugyan most először próbáltam ki taktikai tudásomat a Medal of Honor néven futó – állításuk szerint legeslegjobb – nácikat öldöklős videojátékban, de megdöbbentett a részletes és ötletgazdag ábrázolás, amivel lefestették. Ha nem ismerné, egyébként annyit tudjon róla, hogy puskával a kezünkben, gránátokat hajigálva kell magunk és a szakaszunk számára utat találni a vérszopó Harmadik birodalom kegyetlen bakáinak erdejében. No, meg persze nem babra megy a játék: ha véletlenül meglőnek a csatatéren, akkor fél lábbal már a sírban érezheted magad. A látóteredre skarlátlepel omlik és zihálva kapkodsz szufláért a becsapódó golyók és repeszek zivatarában. Ha elesel, számtalan lehetőséged marad feltámadni és újra próbálkozni a küldetéssel. Tényleg valósághű és tényleg borzalmas.

És tényleg gondolatébresztő. Eddig is gyakran halottam a hírekben, hogy egy brutálissá fajult játék, vagy épp egy iskolai diáklövöldözés hátterében az ehhez hasonló videojátékokat jelölik meg az egyik kiváltó okként. Hogy a gyerekek nem fogják így komolyan venni a halált? No, a felnőttek talán igen? Hogy a fiatalok merik majd meghúzni a ravaszt, mert az egérgombot meg merik nyomni? Hogy ezzel beléjük ivódik, hogy az erőszak megoldás, a gyilkolás pedig meg sem kottyan? Ebben a sorrendben tartom, egyre fokozottabb ostobaságnak a fentieket. Én szinte sosem öltem időt a videojátékokba, a háborúról, az erőszakról és a terrorról vallott nézeteim mégsem különböznek az olyan korombeliekétől, akik viszont annál inkább konzolfüggők voltak. Ezen gondolkodtam el az átitalozott éjszaka másnapján és arra jutottam, hogy ezek a játékszerek nem lehetnek olyan károsak a gyermekeink számára, mint ahogy azt sok „szakértő” elhiteti velünk.

Aztán megvilágosodtam. Jesszumpepi! Az élethű és erőszakos videojátékok lejárató kampányának tényleg az az oka, hogy túl realisztikusak manapság, de ennek biztosan nem lehet magyarázata az imént vázolt lélektani nézőpont. Hiszen ha igaz lenne, akkor biztos elhallgatnák odafönn, egyszersmind, mivel nyíltan kritizálják és ismertetik káros hatásukat, így csakis a globális megvezetés egyik hazugsága lehet. Hogy miért, kedves Hang? Éppen abból kifolyólag, hogy ezek a játékok olyannyira valóságos képet adnak egy harcmezőről! Annak minden igaztalan, felesleges és embertelen vonásával együtt. Éppen azért, mert az ilyesmivel játszadozó – ám gondolataiban a tekintélyekkel és sztereotípiákkal még nem telítődött – ifjúságban ugyanúgy megfogalmazódnának a kínos kérdések, ahogyan belőlem is kibuktak egy-két órányi öldöklés hatására. A kínos kérdéseket pedig nem nagyon szeretik a legelsők köreiben, úgy sejtem ezzel Ön is egyetért.

Vajon a háborúk tényleg nem távoli tájak kopár mezein dúlnak, hanem városaink és házaink falai között? Vajon az élet és halál urai lehetünk egyetlen fegyverrel a kezünkben? Vajon valójában ködös tervezések eredményeként, kétes hadműveletek árán számolhatunk le azokkal, akikkel le kell? Vajon a komisz ellenség tényleg nem különbözhet tőlünk sebezhetőségét és értékrendjét tekintve? Vajon a valóságban is jóformán ugyanannyiszor ölhetjük meg a bajtársunkat, mint az ellenség tagjait, csupán abból kifolyólag, hogy tizedmásodperceink vannak eldönteni, kire nyitunk tüzet és kit kell megkímélnünk? Vajon a háborús fegyverek és járművek armadája tényleg sokkal értékesebb a hadakozók körében, mint a kioltott emberi életek milliói?

Ezek tényleg kínos kérdések lehetnének, ha figyelembe vesszük, mi mindent igyekeznek elhitetni velünk föntről. És az eheti életjelemnek éppen ezért lett témája a videojátékok túlzó sárba tiprásának oka. Mert csak úgy tartható az emberiség mély álomban, ha minden kínos kérdés eredőjének pulzusán ott tartják az ujjukat a legelsők. Az atléta srácok a jövő hétre is meginvitáltak.
Azt hiszem, megint élni fogok vele.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.