Felismerés vagy paranoia?

Honnan tudta napra, percre pontosan, hogy mi lesz a Malévval? Gondolom, maga is benne volt a dologban, nyakig. Ha mindezzel az volt a szándéka, hogy igazán komolyan vegyem magukat, nos, sikerült!  Most már nem fér kétségem ahhoz, hogy valós a szándékuk.

De miért érdeklem én magát - magukat - ennyire? Mért vagyok pont én ilyen fontos a megbízóinak? Akik - ha nem tévedek - olyannyira hatalmas emberek lehetnek, hogy azt ép ésszel felfogni szinte lehetetlen.

Miért kell nekem megtalálnom azt a szobát? Kik vannak a szobában? És ahogy az elcsépelt filmekben szokás mondani, a cél a fontosabb, vagy az út?

Tegnap, miközben a dohány és piaszagú ruháimat a mosógépbe tettem, bevillant egy olyan, tizenhat éves emlék, ami a cselekmény pillanatában teljesen lényegtelennek tetszett. A zöld farmeromból, ami abban a lebujban rajtam volt, kihullott egy közönséges, százforintos érme: bele a mosógépből szivárgó tócsába. Lehajoltam hogy fölvegyem és akkor!

Anyámat, amikor azon a lidércnyomáshoz hasonlítható éjszakán elcsapta az a részeg taxisofőr, nem védte az addig a pillanatig végig vele lévő Istene. Világ életében, miután nagyapám meghalt, csak a kaland érdekelte, miközben gyakorlatilag felélte az örökségét. Felelőtlenség? Vagy még rosszabbat gondol? Hiszen egy alig négyéves gyerekkel a karján elindult a nagyvilágba. Eleinte kaszinókban szórakozott, luxushotelekben aludtunk, kaviárt és szarvasgombát lakmároztunk. Később nem tudom hol szórakozgatott- nem, nem akarok belegondolni -, jobb esetben lepukkadt „csótánymotelekben” tértünk nyugovóra – szerettem is az iskolai kollégiumokat, volt sok, mindenhol – és gyakran előfordult, hogy csak kenyérhéj jutott.

És azok a furcsa, látszólag értelmetlen helyek, ahova elmentünk. A rejtélyes emberek, akikkel suttogva beszélt. És az állandó telefonhívások… érdekelt egy idő után, hogy miért csinálja ezt. Sohasem válaszolt, remekül tudta terelni a szót. A végén már azt hittem, tényleg megbolondult. De akkor meghalt, a közös „kalandunk” véget ért.  

Amikor a szakadó esőben a holtteste mellett zokogtam - emlékszem - egy alak rohant oda hozzánk: megvizsgálta anyámat, majd villámgyorsan a kabátjába nyúlt és elővette a pénztárcáját. Eddig azt hittem, ki akarja rabolni. ( Engem nem érdekelt, mással voltam elfoglalva. A sírógörcsömmel. Megérti, nem? Elvégre csak tizenhárom éves voltam.) De bevillant, talán konkrétan keresett valamit. Egy pénzérmét vett el a tárcájából. Azért emlékszem, mert kiesett a kezei közül és egy pillanatig láthattam. Nagyon furcsa volt. Sok országban jártam addig is, de ilyet nem láttam sehol.

Érti, mire célzok? A történelem megismétli önmagát? Vagy csak kezdek paranoid lenni?

Mint a bárban, ahol Tündi táncol. Catfight, ugye? Nevetséges! Nem, azonnal ott kell hagynia a helyet. Múltkor is ráizgult egy fazon. Stírölte, majd beszélt vele, jó sokáig. Ahogy a többi „alkalmazottal” is, de az engem hol érdekel. Tündim még mosolygott is arra a beképzelt buzira! Talán csak jófejségből egy részegre? Megkérdem majd.  De jól megszívta a buzzancs, mert belekötött a tulajba. Marco - az egyik kidobó, jó arc - érti a dolgát.

Öröm volt nézni, ahogy gyomorszájon vágta teljes erőből, majd megerőltetés nélkül - bárhogy is próbálkozott az az idióta - elvonszolta a kijáratig, majd kilökte, az meg mint egy zsák szar, elterült a hóban. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.