Képek és képtelenségek

„Nem állok stopperrel a kezemben. Ez nem napok, hetek kérdése, de nem is éveké. Ezt mindenki megértheti.” Úgy látszik, azért vannak kivételek. Például én. Én nem értem ezt igazán és azt sem, hogy mégis hogyan lehet közvetetten bebizonyítani egy nemzetről, hogy nukleáris csapásokat fontolgat. No, persze azt sem tudnám elképzelni, hogyan bizonyíthatják közvetetten akár az ellenkezőjét.

Mindenesetre ez lehet a ködösítés egyik mesterfoka. Itt a „balkánon” nagy érdeklődéssel figyelik a Lesz-e háború, vagy sem premier előtti vetítését. Kicsit odébb pedig már az első jenkik is beálltak a sorba jegyért a következő előadásra, melynek címe: Halálos fegyver 3. – Rettegett Irán. De úgy látszik még nem elégedett a társ-producerek listájával, drága Benjáminunk. Hát itt még várni kell, mégsem lehet három végén égetni a gyertyát.

A képzelgéseimnél is jobb volt otthoni földre lépnem. A „kis falunk” még most is olyan, mint mikor itt hagytam legutóbb, bár feltűnt, hogy az emberek elég egykedvűek mostanában. Rheka sem tudott másról beszámolni. Szerinte a törökök példamutatóan viselkednek, amit mi sem támaszt jobban alá, minthogy nem tetézik, inkább csillapítják hazájuk gondjait.
Persze Rhekától gyorsan megtudtam mindent, amiért jöttem. Az Öntől kapott fényképen azok a zászlók székely lobogók. Nyilván ez utal is a két férfi kilétére. Meg fogom találni őket, már ha remélhetem azt, hogy ez volna a célja. Vendéglátóm, aki egykor mindenét megosztotta velem, ez az életvidám és szeleburdi lány ma is éppen ugyanannyira figyel a vonalaira, mint régen, bár szerintem ez csak genetika kérdése. Igen, nemegyszer elpihentem csábos ténykedését mustrálva, mégis a végén mindig csak Izabell alakja ötlött fel bennem.

Még az első este, mikor lepakoltam hátizsáknyi holmimat Rheka nappalijának közepén a tekintetem a falon függő kép kavalkádjára tévedt. Vagy száz fénykép, papírra nyomtatott, meg polaroid volt feltűzve egy tekintélyes faliújságra közvetlenül az íróasztala felett. Nem hinném, hogy a felvételek között lett volna kettő, ami ugyanazt az arcot rejti, pedig mindegyiken emberek pózoltak a kamerának. Hosszasan bámészkodtam az íróasztali szék karfájára feltérdelve és egész közelről vizsgálgattam, hátha ismerek valakit Rheka múltjának szereplői közül. De nem igazán. Aztán hamar elment a kedvem a mazsolázástól, amint az egyik arcot, pontosabban kettőt mégis azonosítottam. Az egyik én voltam, a másik meg Ő. Ez a kép Izabellről és rólam még az első hónapokban készült, amikor még ennél is kevesebbet tudtam róla. Minden egyes pillanatban igézően tudott viselkedni a hivalkodás legkisebb jelét is mellőzvén. Allah magasztos! Mindent megtennék, hogy újra láthassam – és ezt nem véletlenül írom éppen Önnek.

A jövő héten Székelyföldre utazom. Rhekának Budapesten van dolga több napon át és felajánlotta, hogy elkísér, vagyis inkább elkalauzol Udvarhelyre, vagy hová, ami az ottaniak fővárosának is számít. A pénzem még nagyjából az utazásra, ha elég lesz, aztán mehetek egeret fogni. Jól jönne az Ön segítsége, mert a Kairói munkahelyemről is megüzente Adnan, a kolléga, hogy nem számítsak már folytatásra az idén.
Határtalan öröm számomra, hogy itthon vagyok, de azt nem mondhatnám, hogy nem vagyok egyre elkeserítőbb helyzetben, már ami ez a küldetést, vagy mit illeti.
Arccal előre!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.