Az emberi tényező

„Mikor odaértem, észrevettem, hogy még csengő sincs az átkozott kapuján. Dörömbölni kezdtem hát, és nemsoká hallom is hogy érkeznek a portáról. Pattant a retesz és ez a csibész vigyorogva üdvözölt a kapurésről: Gy’isten, Vilmos bátya!”

Igen, most rendhagyó leszek. Ez nem hír, legalábbis nem lett az. Vilmos, a tagbaszakadt nyugdíjas gondnok – legújabb vendéglátóm – számolt be erről a tizenéves történetről. Vilmos egy bűnözőről mesélt nekem. És a bűnözésről vallott elvei fogós kérdéseket vetettek fel bennem – persze Ön biztosan tudná rá a valódi válaszokat.

Vilmos maga is bűnöző. Akkor lett azzá, mikor megelégelte, hogy egy, a környéken már hírhedt, semmirekellő szomszédja rendszeresen a termését dézsmálja. Az éj színe alatt sunnyogó tolvaj jó párszor meglátogatta Vilmos birtokát – melyet akkoriban kellett felszámolnia. Látogatásaival végül már egy kisebb vagyont orozott el tőle termények, jószágok és szerszámok formájában. Pechére gondnokunk nem a törvény vasöklétől várta a szankciót, hanem tulajdon, csontos buzogány kezeitől. Egy hónappal a fent idézett szomszédolását követően négy évre ítélték önbíráskodás címén, melyet ő sem igyekezett tagadni. Négy esztendőt ült. Minden okozott csonttörésért egyet-egyet.

Pár napja, munka után meginvitált vacsorára ahol hosszasan beszélgettünk. Vilmosban egy becsületes, más dolgaival mit sem törődő, az élni és élni hagyni gondolatát tükröző embert ismertem meg, aki ráadásul még magyar is. Felmenőim nemzete, a gyenge, kis ország mindig is a lényem része marad, török lelkületem ellenére is – és minden alkalommal örvendek, ha valaki gyermekkorom nyelvén szól hozzám.

Szóval azon az estén, a vacsora után a tévéje előtt ücsörögtünk és Vilmos minden előjel nélkül elregélte élete tanulságos történetét. Zárásként börtönviseltségének okáról számolt be a ’jószomszéd’ megruházása kapcsán, mikor felvetette kérdést: „Végeredményben minden ember emberek farkasa, vagy mégsem ilyen a természetünk?”

Igyekeztem megnyugtatni róla, hogy szerény véleményem szerint az ember igenis pozitív szellemiségű és jót tenni hajlamos lakója a világnak. No, de akkor mire fel ez a sok bűnözés és erőszak? És még ha vannak is rebellisek, hogyhogy nem tudjuk őket jobbá tenni a törvényeink, a bíráink és a társadalmunk adta eszközökkel? Vilmos válasza éppen csak annyira volt meglepő, mint amennyire tükrözhette egy keserű élet négyévnyi raboskodását, annak minden tapasztalatával.

„Az emberfia, ha el akar érni valamit manapság – mondta – akkor szüntelenül gátakat emelnek köréje, hogy esélye se maradjon tisztességes úton maradni. Majd miután elkövette a maga hibáját, ugyancsak hasztalan büntetik meg!„ Mikor idáig jutott az érvelésében – Jesszumpepi! - rádöbbentem a Legelsők következő receptjére: ha az általánosított és tekintélyelvű közösségünkben a média, a közvélemény, de még példaképeink is törvényen kívüli viselkedésre agitálnak, akkor az Önök számára, kedves Hang életbevágóan fontos kell, hogy legyen a bűnözés ’szalonképes’ gyakorlatának elterjesztése világszerte.

„Maga is láthassa, hogy bűnt elkövetni hovatovább normálisnak számít. A büntetés, pedig csak öregbíti a romlott vélekedéseket: hiszen nem azért lop az ember, mert van keze és nem azért becstelenít vagy gyilkol, mert szabadon él.” Persze ezzel is egyet kellet értenem, mivel a galád tettek megtorlása szerintem sincs semmiféle összefüggésben azok elkövetésének okával. Végül hozzátett valamit, amit soha sem felejtek el: „A bűn és a bűnhődés csak kolonc az emberfiának nyakába. Kolonc, mit a rendszernek érdemes a nyakunkba akasztani és minek béklyójától nem szabadulhatunk sosem!”

Gondnokunk szavait egyenesen Önnek ajánlom figyelmébe, mert úgy érzem ezzel fején találta a szeget. Azt már csak kiegészítésül jegyeztem fel magamban, hogy ha a bűn és a bűnüldözés is művi, akkor bizonyára az elkerülésüket célzó emberi törekvéseket a Legelsőknek éppúgy el kellett fojtaniuk, mint az emberek tisztességre, józanságra vagy csupán tisztánlátásra született megoldások seregét az idők alatt. Lelkük rajta!

Tetszik nekem Udvarhely levegője és bár a titokzatos férfiaknak az Ön fényképén semmi nyomát nem lelem, úgy döntöttem, amíg Vilmos vendégszeretetét élvezhetem és munkát is biztosít, addig helyben maradok. És ha a sportcentrum meglett gondnoka máskor is vacsorázni hív, mérget vehet rá, hogy elfogadom az invitálást. Talán éppen ő a kulcs a következő kapuhoz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.